DOCUMENT TITLE

Moszkva 1975

Kezdjük Moszkvával, ahol ugyan összesen is jóval kevesebb időt töltöttem, mint Leningrádban, de ott is értek emlékezetes benyomások. Az első moszkvai élményeim még az ókorból valók, a hetvenes évek közepén jutottam ki először egy pedagóguscsoporttal. "Jutalomútként" kaptuk a kerületi oktatási osztálytól ezt a kirándulást. Akkor repültem először életemben és rettentően élveztem. A csoportban csupa ismerős volt, kerületi óvónők, tanítók, tanárok, no meg egy-két "illetékes elvtárs" is a kerületi főnökségből, hogy legyen, aki szemmel tart bennünket, nehogy túlságosan elengedjük magunkat a nagy testvérnél. Mivel pedig ott nőttem fel köztük és lettem addigra már a kollégájuk, adódtak érdekes helyzetek: például a csoportban volt egy gimnáziumi osztálytársam édesanyja, Gizi néni, aki egyúttal apám kollégája is volt, valamint a gimnáziumi matektanárom,Magdi néni. A szállodában aztán úgy intéztük, hogy mi hárman kerüljünk egy szobába, ahol remekül elvoltunk egész idő alatt.

Moszkvában a Bukarest szállóban laktunk. Ez a Moszkva folyó partján volt egy hídhoz közel, a hídon átérve pedig egyenesen a Vaszilij Blazsennij templomhoz, a Vörös térhez, a Rosszija szállóhoz és a GUM-hoz jutott el az ember, szóval, nagyon praktikus volt az elhelyezkedés.

A szálloda előtti rakpartról a városközpont minden nevezetességét látni lehetett. A Bukarest szálló igazi régi épület volt, a folyosókon fapadló nyikorgott és alig világított pár gyenge izzó, a szobánk ablakából egy irodaépületre láttunk, ahol az ablakokban Globus-konzerves dobozokban tartották a satnya zöld növényeket, az egész emelethez egyetlen hűtőszekrény tartozott, az is egy kis fülkében volt, amit éjszakára bezártak. Ez azért maradt meg így az emlékezetemben, mert a hazautazás hajnalán alig tudtam előkeríteni egy morgós gyezsurnaját, hogy nyissa ki, mert egy kollégának bent maradt a szalámija. Balcsug

Megjegyzem, hogy a Bukarest szálló azóta Baltschug Kempinski Hotel lett, ötcsillagos, gondolom, a padló sem nyikorog már a folyosókon. Azért kapta ezt a nevet, mert a Balcsug utcában áll (erről tudtam most harminc év után beazonosítani, emlékeztem a címre), az utca az 1300-as években alakult ki, már akkor is hídban végződött, amely híd az akkori fából készült erődhöz, az eredeti Kremlhez vezetett a folyón keresztül és az Arany Horda vonult rajta. A neve is tatár eredetű, a tatár balcsük-ből, ami a 'sár' megfelelője, ugyanis állítólag térdig érő sárban kellett itt taposniuk a harcosoknak.

A pár nap alatt a legnagyobb élményem az volt, hogy mindenhol meg tudtam értetni magam és mindent megértettem, ami körülvett. A kedves kollégák persze ki is használták ezt, ráncigáltak ezt-azt vásárolni, kérdezgettek, de nem bántam, boldogan rohangáltam és végre élesben használtam a nyelvet, amit annyi évig tanultam.

Volt persze Lenin-mauzóleum meglátogatása is, a szokásos sorbanállással, miközben némely kollégák nem bírtak magukkal és morbidabbnál morbidabb viccekkel heccelték egymást, a sor mellett civil őrök lófráltak és éberen figyeltek, megállt a szívverésünk, amikor egyikük odalépett a gimis énektanárunkhoz és a zsebét tapogatta - kiderült, hogy szegény Lalinak a kulcscsomója dudorodott ki a zsebéből, ami ugyebár akár fegyver is lehetett volna - aztán nagy nehezen odaaraszoltunk a bejárathoz, kiokítottak bennünket, hogy odabent nem szabad megállni, csak folyamatosan haladni a sorral előre, bent pedig a sokak számára ismert látvány és nyomasztó fülledtség fogadott, az ember nem tudta, sírjon vagy nevessen, de leginkább kijutni akartunk minél hamarabb. Odakint aztán felvettük a tempót, vége volt a lassú toporgásnak, húztunk onnan, mint akit kergetnek.

Volt még aztán egyik este Iván Szuszanyin öt részben a Kongresszusi palotában,na, az már a nyelvgyakorlásomhoz se nagyon hiányzott, de a szünetekben remekül lehetett az emeletek közt mozgólépcsőn közlekedni, nézelődni, csodálni a télikertet, fillérekért lemezeket vásárolni, majd pedig amikor késő éjjel vége lett az előadásnak, a Manézs előtt eltévedni az aluljáróban.

A visszaút se volt semmi, először is a pár rubelért a GUM-ban vásárolt ventilátoromat sehová se tudtam elhelyezni a repülőn, mivel háromszög alaprajzú hasáb alakú kemény dobozban volt, szóval, csak a lábamhoz tehettem (megjegyzem, megérte, egy híján harminc évet élt, tavaly dobtam ki). Ez volt az egyik meghatározó körülmény. A másik pedig, hogy egy hazatérő magyar egyetemi kutatókból álló csoport között kaptunk helyet, vegyesen ültünk, összeismerkedtünk és végigszórakoztuk az utat némi zsákmányolt és körbeadogatott vodkákkal és anélkül is. Akkoriban a moszkvai egyetem valamelyik részlegében bárkinek ingyenesen lehetett műfogsort (!) csináltatni valami hihetetlenül rövid idő, egy-két nap alatt, amit az egyik kutató ki is használt és már az "eredménnyel" a szájában ült ott a repülőn. Enni nem tudott, beszélni is alig, vigyorgott, mint a vadalma, ami még fokozta a rettenetes látványt. A saját kollégái, mi, újdonsült útitársak, de ő maga is, mindannyian halálra röhögtük magunkat azon, ahogy kinézett. Valami iszonyú volt, de mint mondta, nem lehetett kihagyni, enélkül nem akart hazamenni.

Moszkva-Leningrád 1982

Moszkvába legközelebb a nyolcvanas években jutottam ki egy rövid kutatóút keretében, de akkor már főleg a város nagysága hatott rám, nem nagyon tetszett, túl monumentális és embertelen volt, de azért látni kellett. Még Brezsnyev volt a főember, azt hiszem, az volt az utolsó éve, mindenesetre új szelek még nem fújtak. A Megváltó Krisztus templom helyén uszoda éktelenkedett, a boltokban hatalmas gúlákban álltak az egyforma konzervek, valamint az egyforma kimérhető cukorkák mázsaszámra. Önkiszolgáló üzlet csak elvétve akadt, ha bementem, egyedül én vettem el automatikusan a kosarat - mert én már tudtam, miért van ott - a többi helyi lakosra folyamatosan ordibáltak a felügyelő eladók: "Korzinku, korzinku!" - vagyis kosarat, kosarat! Igaz viszont, hogy este nyolckor is volt választék kenyérfélékből a bulocsnajában, mégpedig fillérekért. Egyáltalán: minden nagyon olcsó volt (hogy az oszág számára milyen áron sikerült ez, azt most hagyjuk). Napi 11 rubel napidíjat kaptam, tíz napra 110 rubelt - miközben az ő átlagfizetésük havi 120 rubel volt. Annyiból bőven ki lehetett jönni, már ha volt mit venni rajta. De találkoztam nénivel szombat délben a metrónál, aki egy cekkert lóbált és miközben a metróépítkezés feltúrt környékén kalauzoltuk egymást, felháborodva mesélte, hogy reggel óta járkál és mindössze egy fej káposztát tudott venni abból, amit eltervezett. Hiába volt pénze, valóban mindig azt kellett megvenni, ami éppen volt. Amikor pár nap alatt elfogyott a neszkávém és egy bolt kirakatában megláttam sajátos fekete-sárga bádogdobozban, rászántam magam, hogy veszek (nem érte meg, ihatatlan volt, valószínűleg csak pörkölt árpából állt), hát beálltam a bolt előtt alakuló sorba. Pillanatok alatt sokan lettünk, a járókelők pedig elkezdtek érdeklődni: mi kapható? Mire a mögöttem álló közölte, hogy nem tudja, ő is most jött. De azért ott állt a sorban, nyilvánvaló volt, hogy ha bejut, mindegy mit, de valamit csak kap, amire majd egyszer szüksége lesz.

A Puskin-Múzeumon csak keresztülrohanni volt időm, sok volt a híres műtárgymásolat, de az ókori enkausztika technikával viasszal fára festett portrékra élénken emlékszem, többezer éves emberi arcok, ráncokkal, érzelmekkel, élettel teli lelkek néztek rám a falról, megkapó volt.

Voltam két kolostoregyüttesben is, a Novogyevicsiben és a Donszkojban. A Novogyevicsi kolostor már akkor is turistákkal volt tele, de a székesegyházban valódi szertartás zajlott, akkor lett vége, amikor odaértem, a nénik sodródtak kifelé, a turisták meg nyomakodtak befelé a templomba. Nagyon idegenforgalmi profit-hangulata volt az egésznek, kicsit keringtem az épületek körül, a falak nagyon-nagyon történelmiek, cárok gyilkoltatták itt meg rokonaikat, bezárattak ide olyanokat, akik az útjukban álltak, nemigen emlékszem már a pontos tényekre, de az biztos, hogy sok szenvedést, emberi gonoszságot és vért látott falak között járkáltam. Amikor már indultam volna kifelé, igazi nyári zivatar kerekedett hirtelen, ami elől a több méter vastag falú kapubejáró alatt kerestem menedéket, de a dörgés-villámlás, zuhogó eső hamar elvonult és mehettem vissza a városba. Novodev

Aznapra még hátra volt a Donszkoj kolostor felderítése, ami a városnak kissé távolabbi kerületében van, de a szállásomhoz nem volt messze. Emlékszem, villamossal mentem és amikor leszálltam és azt hittem, helyben vagyok, kiderült, hogy az a fallal körülvett valami a helyi krematórium. Kicsit megborzongtam, váratlanul ért a felfedezés, gondoltam, nem ezt keresem én, gyerünk tovább, aztán addig-addig gyalogoltam, míg megtaláltam a kolostor bejáratát. Természetesen ott is temető övezi az épületegyüttest, akkoriban eléggé elhanyagolt volt a környezet, de Gribojedov sírját azért sikerült megtalálnom, viszont a két templom közül egyik sem volt nyitva, csak bolyongani lehetett körülöttük a tavalyi avarban, látszott, hogy nemigen törődik senki a takarítással. Hiába voltunk többen is sétálgatók, nézelődők, nyomasztó volt az egész és ezt nem a temető okozta, valahogy anélkül is halottnak tűnt minden. Nyilván nem működött ott semmi, csak a kapu volt nyitva, hogy látogatni lehessen az épületegyüttest, mert mégiscsak többszáz éves műemlék, de lelke nem volt.

Donskoj

Aznap éjszaka utaztam át Leningrádba. Nem a nevezetes Vörös Nyíl expresszel, hanem egy másik gyorsvonattal, ami este 11-kor indult és másnap reggel 8-kor ért oda. A különös impressziók már a pályaudvaron kezdődtek: például a vonat padlója és a vágány melletti peron egy szinten volt! A vonat lépcsői nem is látszottak: kikerested a számozott kocsik közül azt, ahová a jegyed szólt és beszálltál - nem felmásztál, felkapaszkodtál, hanem beléptél a vonatba! Ez nekem akkor hihetetlen volt, nem láttam addig ilyet, itthon pedig azóta sem. Pedig csak annyi kellett ehhez a "komforthoz", hogy amikor építették a peronokat, vagy a síneket tették mélyre, vagy a peront magasra, ennyi az egész. Szóval, beszálltam, megkerestem a fekvőhelyemet, aztán felfedeztem a kocsi végében a régi, romantikus, fűthető szamovárféle szerkezetet, amit a kocsinként beosztott kalauz kezelt és ha kellett, egész éjszaka osztotta belőle pár kopekért a teát (illetve a forró vizet csapolta, amivel leforrázta a teafüvet, mert azt csak mi képzeljük, hogy a teát főzni kell), és elkezdődött az éjszakai száguldás. A vonat valóban száguldott, egyetlen helyen állt meg valahol félúton, én alig aludtam egy keveset, mert amikor egyszer felébredtem, többet már nem sikerült visszaaludnom a rettenetes zajtól, amit kiadott magából a szerelvény. Kicsit féltem is, mi lesz, ha kisiklunk, nekimegyünk valaminek, éjszaka egyébként is sötétebbek a gondolatok, pláne amikor vagy százhúsz kilométerrel zúg velem egy szerelvény, ilyen zavaros éjszakai félelmeim voltak.

Amint hajnalodott, már nem volt maradásom a fülkében, kimentem a folyosóra. Megérte. Amerre csak haladtunk, egymás után tűntek fel az igazi, hamisítatlan kis falvak, csupa-csupa faház, olyan volt a táj a hajnali ködben, mint egy Turgenyev-novellában azok a leírások, amiket olyan szívesen ugrottunk volna át egy-egy vizsgára készülvén, de nem lehetett, mert ki kellett szótározni. Hát most itt vágtattam a tizenkilencedik századi Oroszország közepén egy vasmasinában, körülöttem pedig ugyanazok a házak, amiket Turgenyev, Csehov, Dosztojevszkij, a két Tolsztoj és a többiek is láthattak.

Leningrádba érve a szokásos menet: vártak a pályaudvaron - a pályaudvar, ahová Moszkvából érkeznek a vonatok, a Nyevszkij proszpekt közepén van - és elvittek egy szállodába, végighajtottunk a Nyevszkijen, át egy hídon és nemsokára megálltunk egy szabványos, hatvanas évekbeli egyenépület előtt, na, ez volt a szálloda. Valahogy nem is néztem a feliratokat, pedig eléggé előrelátó vagyok, de kissé kifacsart a virrasztás, a kísérőim bejelentettek a recepción, a szokásos papírokat kitöltöttem, mosolyok, szobakulcs, lépcsőn fel, egy-két szükséges infó még holnapra, elköszönés, kézszorítás, daszvidanja, kísérők el. Én meg körülnéztem a szobában, az ágyat, biztos, ami biztos, kissé elhúztam a faltól (ugyanis fölötte volt egy szellőzőrács és ugye a csótányok ...), aztán ledobtam magam és gondoltam, hazatelefonálok. Na persze. Akkor még nem volt digitális központ, mifene, hanem tárcsázni kellett egy számot (ezt az ember indulás előtt itthon gondosan lenyomozta, gyakrabban kiutazóktól például autentikusan beszerezhető volt), bejelentkezett egy központ, ahonnan aztán visszahívtak. El kellett mondani, hogy hova akarok telefonálni, milyen város, milyen telefonszám, hogy hívnak, hol vagyok most éppen, magánlakás-é avagy szálloda. Itt akadtam el. Ugyanis fogalmam sem volt, hogy hívják a szállodát, amelyben benne ülök. Ahogy ültem, kifelé néztem az ablakon és szemben volt egy utcanévtábla. Mondom a kisasszonynak, várjon már egy kicsit, ott egy tábla, az van ráírva, hogy proszpekt Saumjana! Mire ő: "Á, gosztyinyica Ladoga!" Ladoga

Szóval, sose felejtem el a Ladoga szálló címét, a Saumjan proszpekten volt akkor is, ma is ott van, kicsit rendbehozták és ahhoz képest, hogy mennyire semmilyen, baromi drága lett, 105-140 dollár egy éjszaka. Pedig biztosan ma is sétálgatnak esténként a fürdőszoba falán a tarakánok (olyan, mint a svábbogár, csak kicsi) és ha ma kimennék, biztosan most is első dolgom lenne elhúzni az ágyat a fali szellőző alól, nem is ok nélkül. De azért jó volt ott, emlékszem, ott láttam a tévében a francia-orosz űrhajósok fellövéséről a közvetítést, és nagyon finom szoljankát is ettem a szálloda éttermében, zöldséges-gezemicés, olívabogyós, sós, tartalmas levesfélét.

És nem utolsó sorban június volt! Június Leningrádban, miért fontos ez? Hát mert akkor vannak a fehér éjszakák! Felejthetetlen élmény! Ahogy este 11-kor besütött a nap az ablakon és az embernek még éjjel egykor se akarózott lefeküdni aludni, mert a hidakat azután nyitják fel a Néván azt pedig látni kell, a tömeg kavargott az utcán, mint nappal, és az a különös fény, ami néha olyan, mint a szürkület, máskor mint a kora reggeli derengés, vagy a nyári alkony, pedig éjszaka van - ezek semmi máshoz nem hasonlítható hangulatok. Meg is kavarták az időérzékelésemet rendesen, mert nem sokat aludtam és sokszor azt se tudtam, este van, vagy reggel.

Mi is volt még? Persze, a Szaltikov-Scsedrin Könyvtár, akkor még így hívták. Mert azért nem csak szórakozás volt az élet odakint, valamit produkálnom is kellett, ha nem is vittem túlzásba.

A Szaltikov-Scsedrin Könyvtár nagyon patinás, szép épület a Nyevszkij proszpekten egy ugyancsak nevezetes színházépület, valamint egy park mellett, melynek közepén II. Katalin cárnő szobra áll. Csakhogy nekem mindezek ellenére egészen más jut az eszembe, ha erre az intézményre gondolok: egy kb. 190 centis, 100 kilós egyenruhás nőszemély zord ábrázattal és durva hanggal megáldva. Ez a teremtmény volt ugyanis, aki egy életre elvette a kedvemet a könyvtáruktól, többé be nem tettem oda a lábam. Az úgy volt, hogy amikor aznapra befejezvén a szöszmötölésemet az olvasóteremben, távoztam volna, a ruhatárnál elém zúdult a fent említett képződmény teljes mivoltában és rámkiabált, hogy nyissam ki a táskámat. Láttam, hogy ez valami rendészféle, egyenruhás, meg egyébként is van köztünk vagy harminc kiló diferencia, kinyitottam. Belenézett és azonnal lecsapott a corpus delictire, egy Leningrád-térképre, mert uram bocsá, azt mindig hordtam magammal. Ordibálva közölte, hogy ezt tilos behozni (mondom, kifelé mentem volna ...), vegyem tudomásul, stb. ... azzal ellépett tőlem és a ruhatárosnak elemezte tovább az én főbenjáró vétkemet.

Abban a pillanatban és abban a hangulatban arra gondoltam, hogy most fognak rendőrt hívni, elvisznek, lecsuknak, megvernek, ki tudja, mit művelnek velem, hogy megmutassák, a szovjethatalom nem tűri az ilyen fegyelmezetlenséget. Jekatyerina

Álltam tovább, eltelt pár perc, de sehol semmi jele nem volt, hogy valaki valahova telefonálna, nem közelített senki, a nő tovább puffogott a személyzetnek,mondom magamban, csak nem állhatok itt zárásig, intettem a maminak, hogy mennék,mire nagylelkűen intett, hogy menjek csak. Mint a puskagolyó, úgy lőttem ki magam az ajtón, életemben ilyen helyzetbe se azelőtt, se azóta nem kerültem és nem is szeretnék kerülni. Emlékszem, a szomszédos parkig tartott a lendületem, ott lerogytam egy padra közvetlenül II. Katalin védőszárnyai alá és nagyon pocsékul éreztem magam.

Másnapra persze kihevertem az esetet és róttam tovább a város utcáit, de tudtam, hogy csak töredékét vagyok képes befogadni annak a rengeteg érdekességnek és látnivalónak, ami megtekintésre érdemes. Az Ermitázsba például hetekig járhattam volna ahhoz, hogy elmondhassam, majdnem mindent láttam benne. Maga az épület sem érdektelen, bár a barokk kastélyok sose álltak közel a szívemhez, de ez azért más, viszont a kiállítások valóban lenyűgözőek. Aztán elmentem Nagy Péter kicsi házához is, úgy hívják Domik Petra, Péter házikója, ami egy kis faház, berendezve korabeli tárgyakkal és körbeépítve védőépülettel, abban lehet körbejárni a házikót, magába a faházba bemenni nem lehet, csak bekukucskálni az ablakokon. DomikPetra

Még ha voltak is kétségeim, hogy a házikó és a benne lévő tárgyak valóban eredetiek-e, mégis különleges hangulat fogott el, amikor az ablakon benéztem és elképzeltem a cárt, amint ül az asztalnál, vagy gondterhelten járkál fel-alá az ország ügyein töprengve - lehet, hogy ez gyerekes romantika, de az a hely azt hiszem, minden látogatóban valami hasonló hangulatot ébresztett. Abban a kis faházban igenis ott lebegett a puritán, gyakorlatias, erős kezű uralkodó szelleme, bár némely földhözragadt gondolatok is fogalkoztattak az ihletett légkör közepette: például nem tudtam elképzelni, hogy fért el az a hatalmas, kétméteres ember abban az alacsony házikóban.

Az Izsák-székesegyház csak múzeumként szolgált akkoriban, de az épület szép volt kívül is, belül is. Igazi hatalmas, tekintélyt parancsoló, vastag falú barokk templom, gyönyörű ikonosztáz, remek freskók.1931-ben felszerelték a kupola közepére a világ legnagyobb Foucault-ingáját.

Nagyon leegyszerűsítve: ez az inga mozgásával bizonyítja a Föld saját tengelye körüli forgását, ahogy kileng, mindig egy kevéssel odébbhalad és ez a körben kiépített jelzéseken jól megfigyelhető. Valahogy így nézett ki régen, a harmincas években, ahogy ezen a pici rajzon látható. Az ingát a kupola közepén felfüggesztett, a Szentlelket jelképező galamb helyére erősítették fel, így 93 méter magasból lengett körbe-körbe. Még én is láttam, körülállták a turistacsoportok, az idegenvezetők pedig szorgalmasan magyarázták a fizikai törvényt és mindez nagyon érdekes lett volna, ha nem templomban vagyunk. A szovjet rendszer bukása után aztán leszerelték a nevezetes ingát, ma már újra a Szentlélek uralja galamb képében a kupola középpontját.
Izsak

És még egy templom, szokás szerint raktárból újjáélesztve, a Szpasz-na-Krovi, azaz a Vérző Megváltó temploma. A Nyevszkijtől pár lépésnyire áll, akkoriban már évek óta tartott a renoválása és az a jóslat járt szájról-szájra, hogy amíg az állványzat ott lesz körülötte, addig a szovjethatalom is állni fog (a jövendölés aztán be is teljesedett, mert a 91-es augusztusi puccs idejére került le a falakról az állványerdő). Amikor én arra jártam, még csak egyes külső falrészek ragyogtak teljes szépségükben, például a homlokzati timpanon-szerű mozaik, de manapság már kívül-belül eredeti formáját mutatja a templom, amelyet a 19. században II. Sándor cár meggyilkolásának helyére építettek a 16-17. századi orosz egyházi építészet stíluselemeit felhasználva.

Spas-na-Krovi

Lehetne még sok apróságot mesélni, például, hogy az Ermitázsban a külföldiek számára fenntartott ruhatárban (mert kétféle ruhatár volt ám!) a ruhatáros néni nem hitte el, hogy külföldi vagyok, nagy meggyőződéssel csóválta a fejét, hogy "Nyet, vü nye inosztranka...", nem tudtam, nevessek-e vagy megsértődjek, vagy azt, amikor a szálloda éttermében vacsoráztunk két magyar kollégával, úgy éjfél felé felállt egy merevrészeg fickó, odadülöngélt az asztalunkhoz és nagyon-nagyon el akart nekünk mondani valamit, de csak addig jutott, hogy "Maguk finnek, maguknak elmondom ...", mert abban a másodpercben ott termett valahonnan a föld alól két nyomozó kinézetű civil és már el is vitték, vagy azt, hogy amikor már rettenetesen hiányzott, hogy valakivel magyarul beszéljek és a Malév-irodában olyan tökéletes kiejtéssel beszélt az ügyintéző hölgy, hogy azt hittem, született orosz, ezért nem mertem magyarul megszólalni, majd pedig amikor már szedelőzködtem, kijött a hátsó helyiségből egy kapitány-egyenruhás férfi egy akkor érkezett rokon nénivel, beszélgetni kezdtek hármasban és persze kiderült, hogy mind magyarok - szóval, sok minden eszembe jut még, amikor a kint töltött időre gondolok. Hangok, színek, hangulatok, érzések - megismételhetetlenek és felejthetetlenek.