Kalandozás Rhegionban*

Úgy kezdődött, hogy az Olasz Intézet nyelvtanfolyamára jártam egy évig, amikor is a második szemeszter vége felé kiderült, van ám tétje is a dolognak. Ugyanis aki akarja, megírhatja a záró tesztet és annak eredményétől függően nyári olaszországi ösztöndíjat nyerhet. Eleinte gondolkodtam azon, kell-e ez nekem, akarok-e én egyáltalán Olaszországba menni, nem nagyon akartam - még ha Izland lett volna, vagy a skandináv medve országai, esetleg Kanada, ugye - de persze hajtott a megmérettetés lehetősége és hamar rájöttem, hogy a világért ki nem hagynám ezt az erőpróbát. Nagy izgalmak közepette megírtuk a tesztet, aztán a következő órán kiderült, hogy benne vagyok abban a keretben, akik kimehetnek. Akkor esett le a tantusz, hogy a kocka el van vetve, menni kell.

Kiderült, hogy a jobb helyekre, Perugiába vagy Sienába már  nem férünk be, nekünk már csak Reggio di Calabria maradt. A város nevét azt hiszem, akkor hallottam először, úgy néztem meg a térképen, hogy merre is fekszik és egyből elaléltam: lent a csizma orrán, fogalmaim szerint a világ végén. Mi van ott egyáltalán? Biztos csak kopár, sziklás hegyek, kecskék, feketeruhás asszonyok a fehér falú házakban, kiszáradt fű, sivár vidék, valahogy így képzeltem. Újfent és igen komolyan elgondolkodtam, kell-e ez nekem, akarok-e én egyáltalán Olaszországba, konkrétan Reggio di Calabriába menni, nem nagyon akartam -  még ha Izland lett volna, ... stb. Mindenki bolondnak nézett, amikor hangot is adtam eme kételyeimnek, úgyhogy kezdtem magam is elhinni, hogy én vagyok a hülye és nem lennék normális, ha ezt kihagynám.

Belevágtam. Útlevéligénylés, valutakiváltás - azt elfelejtettem mondani, hogy 1987-et írtunk és nekem azelőtt csak piros útlevelem volt, esetleg barna (szolgálati), valutakeretem pedig mindaddig érintetlen - útvonaltervezés, vonatjegyváltás Bécsen keresztül Rómába, majd Rómából a világ végére, aztán felkészülés az útra egyebekkel: pamutanyagokból szinte teljes ruhatárat eszkábáltam össze magamnak pár hét alatt, merthogy akkoriban Dél-Európában kirívóan meleg nyár volt, a hírekben naponta harsogták, milyen sok görög és dél-olasz őslakos esett áldozatul a szokatlan hőhullámnak. Szép kilátások, gondoltam magamban, megyek meghalni Dél-Olaszországba?

Úgy emlékszem, augusztus elsején indultam, az biztos, hogy szombati nap volt, mert hétfőn reggel kezdődött odalent az iskola, tehát vasárnap estére oda kellett érni. Vonattal mentem Bécsbe, onnan pedig este indultam tovább Rómába, ahová vasárnap délelőtt érkeztem. A Termini pályaudvaron már vártak ketten: Barbara, a csoporttársam és Györgyi, az intézeti titkárnő, akit minden nyáron ki szoktak küldeni nyelvtudását fejlesztendő (ők ketten repülővel érkeztek Rómába).

Amikor aztán megérkeztünk egy emeletes ház elé és kiszálltunk, majd a csomagjainkkal együtt felvittek egy lakásba, akkor derültek ki lassan a körülmények: ez a szállásunk, a lakás három szobájából az egyik a miénk, a másik kettőben is tanfolyami madarak fognak lakni, azt esszük, amit főzünk, az egyetem a várostól nyolc kilométerre van egy elővárosi településen, a városi buszbérlet oda nem érvényes, a házban telefon nincs ... mi is volt még? Már nem tudom, de nekem ennyi elég is volt. Márnint ahhoz, hogy kibukjak. Amikor a kísérőink elhúztak és ottmaradtunk hármasban, döbbenten bámultuk egymást és a három vasággyal, két asztallal és egy szekrénnyel berendezett szobát és próbáltunk magunkhoz térni. Mert mi azt képzeltük, hogy kollégium, de legalábbis valami diákszállás lesz, menza lesz, szervezett akármi lesz és mondjuk, az egyetem is a városban lesz. Ja, és hogy valahonnan tán telefonálni is lehet minél előbb. Ehelyett itt szuszogtunk kétnapos utazás után egy vadidegen város közepén, ahonnan holnap reggeltől utazgathatunk naponta a távolsági busszal ki tudja, hova, a többiről már nem is beszélve. Részemről az első reakcióm az volt, hogy kijelentettem, ki se csomagolok, kialszom magam és holnap felhívom Rómában a Szent István Házat, megérdeklődöm, mennyi időre tudnak elszállásolni a pénzemért, megnézem Rómát, aztán hazamegyek, kell a fenének Reggio Calabria. Negyvenedik évemben nekem már nincs szükségem ilyen kalandra, mondtam, aludjunk. Fürödtünk, lefeküdtünk. Iszonyúan meleg volt. Egy kicsi erkély tartozott a szobához és mivel az első emeleten voltunk, ráadásul az utca emelkedett, ezért alig volt valami távolság a járda és a mi erkélyünk között, elképzelhetetlennek tartottuk, hogy merjünk nyitott erkélyajtóval létezni. De legalább a padlóig érő redőnyt eresszük le ritkára, alkudoztunk magunkban - leeresztettük. Levegőt se kaptunk, forgolódtunk, percek alatt beláttuk, hogy ez így nem megy. Redőnyt felhúztuk, lesz, ami lesz, aztán ebben is maradtunk és valahogy elaludtunk. Talán mondanom sem kell, hogy ettől kezdve egy hónapon át tárva-nyitva hagyott erkélyajtóval aludtunk.

Másnap elkezdődött a tanfolyam, kiderült, melyik busszal kell kimennünk az egyetemre (Universitá per Stranieri "Dante Alighieri" ) Pellaro-ba, felszálltunk, kimentünk, nagy nehezen oda is találtunk. Pellaro akkoriban az autósztrádával kettévágott település volt: a sztrádán innen régi lepusztult, kisvárosias környezet, a sztráda másik oldalán azonban villák sorakoztak, illetve tömegesen épültek a szebbnél szebb két-háromszintes házak, többlakásos épületek. A busz a régi házak közt állt meg, onnan kellett áttörnünk magunkat a sztráda másik oldalára, ami nem volt veszélytelen vállalkozás (ott már akkor sem Trabantok és Wartburgok döcögtek, hanem Fiatok és annál is magasabb kategóriájú gyors járgányok süvítettek), aztán gyalogoltunk tovább az egyetemig.

Az egyetem az épülő villák közt állt és eredetileg alighanem szintén villának készült. Nem tudom egyértelműen megmondani, hány szintes volt, mert az emeletek nagyon érdekesen épültek egymásra, valahogy eltolva szerkesztették meg a szinteket, teraszokkal  és belső-külső lépcsőkkel tarkítva. A házat körülvevő kertben mindig dolgozott egy kertész, a kerítésen és bent is rengeteg volt a virág. Ilyen volt (bár ezeket a képeket jóval később, az utolsó tanítási napon készítettem, tehát az időrend nem hiteles):

Az egyetemen sokféle náció képviseltette magát, kezdve a magyarokkal, szerbekkel, osztrákokkal a németeken, spanyolokon át egészen a kanadaiakig, sri-lankaiakig és szenegáliakig, meg ki tudja, miféle afrikai országbeliekig - többek közt mutattak egy pasast, aki állítólag egy afrikai törzsfőnök fiának mondta magát. Volt, aki évek óta ott élt és mindegyik szemeszterre beiratkozott, így például egy sri-lankai srác, akit mi hárman elneveztük Mukinak, mert a nevét nem tudtuk megérteni sem, nemhogy megjegyezni, szóval Muki a nővérével együtt érkezett Olaszországba több éve, a nővére dolgozott, hogy eltartsa kettőjüket és hogy az öccse tanulhasson. Ehhez képest Muki alig tudott olaszul, nagy kínnal rakosgatta egymás mellé a szavakat, nyelvtanról fogalma sem volt, képtelenség volt megérteni, mit mond és elképzelni se tudtuk, hogyhogy nem ragadt rá semmi az évek folyamán.  

A tanárok helybeliek voltak, vagy Messinából jártak át naponta. A rektor, az egész intézmény vezetője egy nagy dumás, nagyképű, kapkodó pasas volt, mindig rohant, nem lehetett vele két szót váltani. A titkár, Paolo pedig olyan igazi link alak: bármit kérdeztünk, elmismásolta, ha valamit kértünk, széles mosollyal megígérte, aztán semmi se lett belőle és nem utolsó sorban majdnem "lenyelte" a budapesti Olasz Intézettől számunkra átutalt külön pénzt. Ha nem kérdezünk rá, - pontosabban nem kérdez rá Györgyi, aki hivatalánál fogva hiteles információkkal bírt ez ügyben, ugyanis ő maga utalta át itt Pesten a pénzt - sose látunk belőle egy lírát sem, viszont láthatóan rosszul érintette, hogy szólni mertünk ez ügyben, rendesen megsértődött. Egyébként is elég lehetetlenül szervezték az ellátást, mármint ami az ösztöndíjat illeti, mert például az első részletét csak csütörtökön fizették ki, holott már hétfő óta mindenki ott volt. Persze valószínű, hogy ez csak a szocialista országokból érkezőknek volt kényelmetlen, mert a többieknek volt pénzük, számukra nem volt probléma, miből éljenek hétfőtől csütörtökig. Én kivételes helyzetben voltam, mert turistaként mentem ki (de ösztöndíjas vízummal) és a valutakeretemből tudtam gazdálkodni, de akik ösztöndíjas útlevéllel mentek, azoknak elvileg csak valami egészen minimális pénzük lehetett. De mondom, ez csak a szocialista tábor diákjainak volt probléma, a többieknek nem hiányzott az ösztöndíj az első négy napon.

Ha az egyetem bámelyik emeleti teraszáról kinéztünk a tenger felé, ezt láttuk - építkezéseket, Szicíliát és ott baloldalt azt a halványan látszó csúcsos hegyet, az Etnát:

Tehát naponta kijártunk az egyetemre a távolsági busszal, délben pedig a legnagyobb hőségben indultunk vissza a városba, úgyhogy amikor a szállásunk közelében lévő piac előtt leszálltunk a buszról, már olyan magasan állt a nap és olyan forróság volt, hogy alig kaptunk levegőt. A piaci árusok egymást túlharsogva ordítozták az árengedményt, hogy minél előbb szabadulhassanak és mire átrohantunk a piacon, az alatt a pár perc alatt a legtöbben közülük össze is pakoltak.

Ez volt az utca, ahova az erkélyünk nyílt és az volt a szobánk (a könyvek az én ágyamon hevernek éppen):

Elrettentésül pedig egy kép arról, hogy ha kiálltunk az erkélyre, szemközt mit láttunk: én kunyhónak hívtam, ahova minden reggel megérkezett egy pasas (ott látszik is éppen a fehér atlétatrikója) és valamiféle asztalosmunkákat végzett bent vagy a nyitott ajtóban. Volt ott rajta kívül még egy kutya és egy kecske is, ők valószínűleg éjszaka is a házban laktak. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez kirívó látvány volt, nem volt a városra jellemző és nem is értettük, hogyan maradhatott meg az a viskó a város közepén, mivel igazán nem külvárosi részen laktunk, hanem közel a központhoz.

Délutánonként leballagtunk a szabad strandra, ahol bőven tanulmányozhattuk a helyi nyelvjárást, melyből nem sokat értettünk, annyira különbözik a köznyelvtől, aztán megtapasztalhattuk, hogy a helybéli őslakosságnak a langymeleg tengervíz is hideg, "friddu, friddu!", vagyis freddo=hideg,  kiabálták a gyerekek, amikor begyalogoltak a vízbe. Valamint érdekes felfedezést tehettünk az olasz koldusok életfilozófiáját illetően is, ugyanis az a legalább százkilós koldusasszony, aki délelőttönként rendszeresen a főutca Standa áruháza előtt ült a járdán rongyosan, pici lányával az ölében és agresszív stílusban koldult, délutánonként a strandon gyönyörűbbnél gyönyörűbb színösszeállítású strandköpenyekben flangált kislányával és férjével, mint egy úri dáma és valószínűleg civilben az is volt.

A város múzeumában a legbecsesebb kincsnek két bronzszobor számított. Ezek az úgynevezett riacei bronzok, ahogy ott mondják: "i bronzi di Riace", két hatalmas, kétméteres görög harcost ábrázoló szobor, melyeknek még a különleges technikával készített szem- és szájszínezése is megőrződött az évezredek folyamán. A kutatások szerint a Krisztus előtti V. században készültek és Riace térségében, a parttól nem messze, a tenger fenekén feküdtek 1972-ig, amikor egy véletlen folytán felfedezték őket. Minden tökéletes épségben maradt rajtuk, csak a kezükből hiányoznak azok a tárgyak, amelyeket a kutatók csak a kéztartásból következtetve határoztak meg. Eszerint bal karjukra eredetileg pajzs volt fűzve, jobb kezében pedig az egyik kardot, a másik pedig lándzsát tartott. A múzeumban külön szobában állnak és valóban tökéletes műalkotások:

Ahogy lement a nap, beindult az élet a városban. A főutcának számító Corso Garibaldin egyre többen "korzóztak", de a legnagyobb nyüzsgés a lungomarén, a tengerparthoz közeli sétányon volt, ahová kitódult a város apraja-nagyja. Fiatal srácok majomszigeteket alkotva mustrálták a lányokat, nagy hangon élcelődtek, ismerkedtek, zenéltek, hangoskodtak. Feltűnő volt, milyen sok a kisgyerek a késői órára tekintet nélkül, dehát nyilván ők is akkor élénkültek fel az egész napos hőség után és a szülők nem hagyhatták őket otthon egyedül. A sétány menti bárok, presszók kirakták asztalaikat-székeiket az utcára, de mindig minden hely foglalt volt, úgy kellett éppen asztalt bontó társaságra vadászni, ha le akartunk ülni valahol.

Ilyen volt a lungomare nappal, ahol esténként szinte egy tűt sem lehetett leejteni:

Ez pedig a Corso Garibaldi szieszta idején néptelenül, csendesen. A második képen a múzeum, szintén a főutcán:

A legnagyobb templom, a dóm  (Il Duomo )a főutcához csatlakozó kis tér szemközti oldalán áll és ugyanúgy, mint a város összes régi épülete, ez sem olyan régi, hanem újjáépítés folytán hasonlít az eredetire. Az 1908-as nagy messinai földrengés ugyanis Reggiot is szinte a földdel tette egyenlővé, ezért van az, hogy igazán régi épület nem nagyon van a városban.

Kivétel ez az erőd, a Castello Aragonese, amely túlélte a messinai földrengést is. Az aragóniai vár érinti a mi történelmünket is, mivel a mi Mátyás királyunk második felesége, Aragóniai Beatrix apja, Aragóniai I. Ferdinánd építtette át ebben a formájában valamikor a XVI. században.

Ha már ott volt velünk szemben Szicília, meg kellett nézni legalább Messinát, messzebbre nem volt időnk eljutni, ahhoz több egybefüggő napra lett volna szükségünk, márpedig a suliba minden nap menni kellett. Messinába komppal lehet átmenni, a kompjárat pedig az olasz MÁV, a Ferrovie dello Stato tulajdonában van (a legnagyobb kompok hasába egyszerűen begurul a vonat és így jut át Szicíliába, ott pedig kigurul és megy tovább a szárazföldön).

Így találkoznak a kompok a messinai szorosban, az pedig egy érdekes tornyú messinai templom egy keskeny, zsúfolt utcácskában: 

Amikor visszafelé mentünk, ilyen volt Messina a lemenő nap ellenfényében:

Ezek a képek pedig Tropeában készültek egy rettentő forró szombati napon, amikor árnyékban 43 fok volt és csak kóvályogtunk a tengerbe nyúló szirtre épült kisvárosban. Gépiesen nyúltam időnként a fényképezőgép után, mert a látványt élvezni nem nagyon tudtam, a fejem ugyanis majd szétrobbant a melegtől és úgy éreztem, itt fogok hőgutát kapni Calabria peremén. Mégis valami arra noszogatott, hogy örökítsem meg és igazam volt, mert később itthon már megláttam a képeken a hely különlegességét. Tropea pontosan olyan, amilyennek lennie kell Itáliában egy városkának: magas sziklára épült, csupa kő és csupa sikátor. A fehér homokkal borított strand mélyen a sziklafal alatt terpeszkedik, és a hely egyik fő nevezetessége egy régi templom a tengerbe nyúló földnyelven, a Santa Maria dell'Isola. 

Volt részünk kalandokban is, főleg amikor egy vasárnap este felfedeztük, hogy követnek bennünket. Györgyivel kettesben jöttünk haza a városból végig a Garibaldin és amikor már fent voltunk a lakásban, akkor Györgyi kinézett az erkélyajtón, majd közölte, hogy ugyanaz az autó ment el most az ablak alatt, amelyik már legalább háromszor elhúzott mellettünk útközben. Ugyan már, ne hülyéskedj, mondtuk, de azért megfagyott az ereinkben a vér, túl sok maffiás filmet láttunk addigra már itthon és tudtuk, hogy végül is bármi történhet velünk. Aztán figyelni kezdtünk és attól kezdve pontosan tudtuk az autó rendszámát is, amelyik minden alkonyat táján megjelent az utcában, lassan elgördült az erkélyünk alatt egy este többször is és a benne ülők még nyíltan fel is tekintettek ránk, ha észrevették, hogy kinézünk. Normálisnak látszó fiatalemberek ültek az autóban, dehát ugye a gengszterek is normálisnak látszó, bizalomgerjesztő külsejű emberek, ez nem jelent semmit. Előfordult, hogy késő este a házzal szemközti sarkon megjelent egy kocsi és lámpáit leoltva órákig állt azon a helyen, miközben senki nem szállt ki belőle és csak a vezető cigarettájának parazsa világított a sötétben.Viszont hiába töprengtünk, nem tudtuk elképzelni, mit akarhatnak. Félelmetes volt a helyzet, napok teltek el így, éjszakánként alig aludtunk, Barbara fiúja, Fausto néha eljött és beszállt az őrködésbe, ami persze olyankor botrányos ökörködésbe torkollott, éjjel egykor-kettőkor fogyasztott hatalmas pizzákkal, erkélyen be- és kimászásokkal (ezt Fausto művelte) és persze óriási röhögésekkel, de legalább ilyenkor elfelejtettük, tulajdonképpen miért is virrasztottunk eredetileg.

Eközben a harmadik héten az egyetemi titkárság kiderítette, hogy az egész tanulóifjúság elmulasztott tartózkodási engedélyt kérni a Questurán, ami úgy történhetett, hogy addig senki nem mondta egy szóval sem, hogy ez ügyben bármit tennünk kell. Hogy mi a Questura pontosan és miben különbözik a Poliziától, azt máig sem tudom megmondani, valami hatóság ez is, olyasmi, mint a rendőrség, de tán mégse ugyanaz. Szóval, az egyetem felszólított mindannyiunkat - hangsúlyozom, mindannyiunkat, keletieket, nyugatiakat egyaránt, ugyanis senkinek nem volt tartózkodási engedélye - hogy menjünk el a Questurára tartózkodási engedélyért, mert máskülönben megbüntetik az egyetemet, minket pedig a hazautazáskor nem fognak átengedni a határon a papír nélkül. Adtak egy szünnapot, akkor elzarándokoltunk a másik városrészben lévő hivatalba, ahol szigorúan viselkedő rendőrök felvették az adatainkat és kiállítottak egy négyoldalas ívet, fényképpel, pecsétekkel, mert rendnek kell lenni, ugyebár - az okmány ma is megvan, a kutya se kérte többet sehol, a határon meg végképp nem kellett. Viszont ettől a naptól kezdve vége lett a kriminek, ezután már egyszer sem láttuk azt az autót és éjszaka se figyelte senki a házat. Úgyhogy bár sose derült ki igazán, kik voltak a követőink, nagyon valószínű, hogy mint külföldieket figyeltek bennünket és nyilván a többi diákot is, mindenkit, aki abban a házban lakott, csak éppen mi olyan szerencsétlenek voltunk, hogy észrevettük és szereztünk magunknak pár rémes napot és éjszakát.

Aztán eltelt az egy hónap és ahhoz képest, hogy az első este vissza akartam fordulni, egész jól kibírtam. Az első pár nap után beprogramoztam magam arra, hogy nyaralásnak fogjam fel az egészet, szabadságon vagyok, pihenek, ráadásul olyan helyen, ahová magamtól sose jönnék el. Így aztán valahogy elviseltem a körülményeket, de voltak mélypontok, volt olyan pillanat is, amikor komolyan felmerült bennem, hogy hamarabb hazamegyek. De végül a piszkos anyagiak kerekedtek felül, ugyanis az ösztöndíjunk második felét csak az utolsó előtti napon fizették ki és meggyőztem magam, hogy ha már eddig kibírtam, akkor nem hagyom bennük azt a párszázezer lírácskát. Amikor az utolsó tanítási napon egy szünetben ácsorogtunk az egyetem teraszán és arról beszélgettünk, hogy vége, megyünk haza, akkor jöttem rá, hogy bármennyire is utáltam ott lenni, mégis fájdalmas arra gondolnom, hogy valami végérvényesen elmúlt, soha nem ismétlődik meg, mert biztos, hogy ide már sose jövök többet. Emlékszem, Barbarával álltunk ott és erről beszélgettünk, ő persze másképp gondolkodott a dologról, mert az a bizonyos Fausto rendesen elcsavarta a fejét, szóval Barbara akkor már egyáltalán nem zárta ki, hogy valaha visszajön még Reggioba. (Megjegyzem, jól sejtette: Fausto is komolyan gondolta, nemsokára utánajött, kimentek, visszajöttek, egy szó, mint száz, két év múlva össze is házasodtak és úgy tudom, ma is boldogan élnek Diósdon.) Számomra az út legnagyobb tanulsága az volt, hogy felismertem, mennyire idegen számomra a mediterrán mentalitás, mennyire nem vonz a mediterrán világ. És nem a meleg miatt. 

__________________________

* Rhegion=a Reggio Calabria helyén Kr. e. 730-tól kezdve fennállott görög kolónia neve

(a képek - a bronzszobrok és a Castello Aragonese kivételével - saját felvételeim)