Make your own free website on Tripod.com
Leningrád 1982-1983


    Mások emlegették, ettől aztán bennem is felrémlettek az emlékek Szentpétervárról abból az időből, amikor még Leningrádnak hívták. Sok olyan kép bukkan fel, amilyent turistaként nem tapasztalhattam volna. Hivatalos úton voltam kint, az akadémiai levéltárban volt kutatnivalóm (Reguly Antal 19. századi szibériai útjairól), itthon jóval korábban kinyomoztam mindent, ami kinyomozható volt az akkori körülmények között, kiküldtem a jelentkezési papírokat, levéltári jelzetekkel együtt, mit szeretnék tanulmányozni, miért, és egyáltalán. Sok-sok bonyodalom árán végül kirepültem, egy Oszipov nevű pasas várt a reptéren a levéltár részéről. Másnap bementem a levéltárba, ami a Vasziljev-szigeten volt, odabent Oszipovon kívül egy osztályvezető nő fogadott, száraz, kimért nőszemély, maga elé tett egy A4-es lapot, tollat fogott és elkezdett kérdezgetni, mit akarok megnézni a városban. Mondtam, nem tudom még, majd amire lesz időm. Na de mégis, hová akarok elmenni? Mondtam, majd kialakul, még nem terveztem el. Dehát ők elvisznek. Na, még csak az kéne, gondoltam, hogy rámragadjatok! Mondtam, köszönöm, a nyelvvel semmi gondom, a városban sem először vagyok, nem szükséges kísérni. Így elszaporítgattuk a szót, aztán elhatároztam, nem feszítem az idegeit tovább, és amikor szóbajöhető látványosságokat kezdett sorolni, lecsaptam a Puskin-házra (ami az irodalmi intézet népszerű neve), hadd nyugodjon meg kicsit a néni, nehogy még feljelentsenek valahol, mint kémet, aki nem fogad el kíséretet, ki tudja, miben sántikál. Tehát belementem, hogy majd egyik nap Oszipov elvtárs elkísér a Puskin-házba. A nő felírta, aztán még próbálkozott egy pár programmal, de én megkötöttem magam, semmi másra nem voltam hajlandó. Így eljutottunk odáig, hogy hát akkor talán hozzáfognék a kutatáshoz. A szoba olyan kisebbfajta olvasóterem, de inkább nagyobbacska iroda volt, egymás mögé elhelyezett padsorszerű asztalokkal és székekkel,  szemben a padsorral ült egy íróasztalnál ez a vezetőnő, az első padra pedig ki volt készítve 4-5 dosszié, mint kiderült, a számomra előszedett anyagok. Ezekhez nyúlhattam, semmi máshoz. Leültem, szemben a felügyelőnő, mögöttem két sorral pedig Oszipov foglalt helyet. Menekülés semmilyen irányban nem volt lehetséges. Röhögni volt kedvem, olyan komikus volt, ahogy ott elhelyezkedtünk, mintha legalábbis a szovjet atomkutatás titkos iratait jöttem volna tanulmányozni, úgy vigyáztak rám. Körmölgettem pár napig Reguly német nyelvű leveleit, amelyeket főleg a pétervári akadémiának és különböző tudósoknak írogatott szegény feje a 19. században. Naponta egyszer megteáztattak, finom süteményeket is hoztak a teához, közben elbeszélgettünk. Néha sajnáltam őket, hogy ennyire hozzám vannak kötve, de tudtam, ki nem tehetik mellőlem a lábukat.
Reggelenként odafelé menet, mielőtt a rakpartról befordultam volna az utcába, feltűnt ez a templom:

   

Akkor persze nem volt felállványozva a kupolája, ez mostani felvétel, de még lepusztultan is érdekes volt, a feliratok szerint valami sportlétesítmény működött benne, azt hiszem, műjégpálya. Megszólalt bennem a kisördög, gondoltam, kiugratom a nyulat a bokorból: vajon hogy reagálnak egy kellemetlen kérdésre. Beértem a levéltárba, csevegtünk kicsit az időjárásról (november volt, kemény hideg), aztán belevágtam: Mondja, az a templom ott a linyija elején a sarkon, mikor épült? És működik? A nő megdermedt, a vonásai megkeményedtek és ennyit fröcsögött: Á, az semmi, nincs semmiféle művészi értéke! (oroszosok kedvéért eredetiben: Никакой художественной ценности не имеет.) Ja, ha nincs, hát nincs. (Egyébként 1895-1900 közt épült, 1935-ben bezárták, csak 1991-ben kapta vissza az egyház)

Amikor készen voltam minden másolással, érzékeny búcsút vettünk egymástól, de azért éreztették, hogy rajtam tartják a szemüket az elkövetkező két héten. Úgy is volt, még egyszer kénytelen voltam engedni nekik, amikor telefonon meghívtak egy szombati kirándulásra: mi úgy mondanánk, nosztalgia-villamos, szóval ilyennel jártuk be a város egy részét. Valódi régi fapados villamos volt, a padok kďż˝toldalt az ablakok alatt hďż˝zďż˝dtak, a vezető a plafonra erősített csengettyűt ráncigált minden induláskor, és az idegenvezető férfiú olyan volt, mint egy Csehov-novella hőse. Tipikusan csehovi kis szakáll, értelmes arc, végtelenül jó modor, és emellett valami gyönyörű irodalmi orosz nyelvet használt. Levéltáros kollégákkal voltunk együtt, mintha számukra szervezték volna ezt a programot, amire mellesleg meghívtak engem is, de nagyon is el tudtam képzelni, hogy szándékosan tették akkorra, mert így legalább letudtak velem egy kísérgetést és jelenthették odafent.
Ilyen villamossal mentünk, olvasom, hogy most megint járnak ilyen nosztalgia járatok, most ďż˝gy hďż˝vjďż˝k ezeket a kocsikat: retro-vagon.
    


Templomokkal kapcsolatos élményem több is volt. Akkoriban nagyítóval kellett keresni a működő templomokat, márpedig engem nem a tornateremnek és irodának berendezett templomok érdekeltek, bár egy ilyenhez is elzarándokoltam célzottan, de ez itt irodalmi vonatkozású: Puskin ebben a templomban kereszteltette két gyermekét. Kicsi templom, külvárosias részen áll, és a szovjet érában valami rehabilitációt segítő tornaterem működött benne.

   

Egyébként akkor ejtettem útba, amikor kibuszoztam Puskin párbajának színhelyére. Egy park közepén magasodik az emlékmű-obeliszk azon a helyen, ahol Puskin  a halálos sebesülést szerezte:

    

Egy reggel elindultam, hogy megkeressem a Malév-kirendeltséget (ellenőriztetnem kellett a visszaútra szóló jegyemet), de tudtam, hogy arrafelé valahol a Gribojedov-csatorna mentén kell lennie egy szép épületegyüttesnek, ami a Nyikolszkij-templomhoz tartozik. Mentem-mendegéltem, de templom sehol. Szembejött egy öreg néni, illedelmesen köszöntem és megkérdeztem, jó helyen járok-e? Azt mondja: Ej, galambocskám, én nem tudom, én már betöltöttem a nyolcvanötöt, tudja, nemigen járok sehova. Jól van, sajnálkoztam, megköszöntem, elbúcsúztunk, néni el, én lépek még kettőt, hát nem ott van szemben a harangtorony! Kb. ötven méterre. Namármost, ha a néni nyolcvanöt éves volt és arra járt éppen, nem valószínű, hogy kilométerekről jött el idáig és az sem valószínű, hogy ne tudta volna, hol a templom.  Én voltam a hülye, hogy kilencszáznyolcvanháromban templom után tudakozódtam szerencsétlen öregasszonytól, aki az utóbbi hatvan évben nemigen merte volna senkinek megmondani, hogy egyáltalán tudja, hol a templom.
Ez az a templom, különálló harangtorony és kolostor, belülről is nagyon szép, és akkor, egy szürke hétköznap délelőtt egyszerre három szertartás is zajlott benne, a főoltárnál és két mellékoltárnál.

   

Még mindig templomról: a Nyevszkij proszpekt (ami a belváros főutcájának mondható) végén található egy hatalmas kolostoregyüttes, templomok, temető, kolostor, saját könyvkiadó, ikonfestő műhely, meg egyebek, ez az Alekszandro-Nyevszkaja Lavra (Alekszandr Nyevszkijről elnevezve, aki hadvezér volt, halála után szentté avatták). Ha bemegyünk a kapun, két temetőkert között vezet az út a székesegyház felé, a temetőkben sok-sok orosz nagyság nyugszik, írók, költők, színházi emberek, zeneszerzők (pl. Csajkovszkij is). Viszont ahogy kifelé haladunk a két temető közül, egyszercsak ott magasodik a Szentháromság-székesegyház. Amikor először jártam ott, nappal volt, zárva volt, de találtam a kapun egy feliratot, mely szerint ekkor és ekkor este 6 órakor valamiféle ünnepi istentisztelet lesz (talán valamelyik szent ikonjuk ünnepnapja volt). Megjegyeztem az időpontot és aznap este jóval hat óra előtt odamentem. Ma is pontosan érzem azt a hangulatot, ami akkor elfogott, amikor a kivilágítatlan temetői úton bandukoltam befelé, odaértem, ott állt a monumentális templom a sötétben, de ami a legmeglepőbb volt: az épület bejárata előtt hatalmas tömeg várakozott teljes csendben. Hat előtt nem sokkal aztán kinyílt az ajtó és betódultunk. Gyönyörű volt a belső berendezés és gyönyörű volt az istentisztelet, a kórus éneke, a rengeteg lobogó gyertya, az a jellegzetes tömény mécsesillat, meg a tömjénfüst, végigálltam az egész szertartást, már nem is tudom, meddig tartott, valamikor nyolc óra felé lett vége, de nem bántam.
Ez a székesegyház kívülről teljes szépségében, a temető felől nézve és belülről:





A következő templom akkor még - és már - nem templomként működött, a kommunista időben már volt ott minden, könyvraktár, papírgyári lerakat, de a nyolcvanas években már legalább múzeumként funkcionált, belépődíjjal, idegenvezetőkkel, ez még mindig jobb volt, mint a raktárak. Ez a Péter-Pál erőd területén álló Szt. Péter és Pál székesegyház, ahol Nagy Péter cártól elkezdve minden uralkodó és hozzátartozói nyugszanak (azóta már odatemették a bolsevikok által kivégzett utolsó cár, II. Miklóst és családját is, már akiket megtaláltak). Amikor ott jártam, egyszerűen hozzácsapódtam egy akármilyen turistacsoporthoz, azt se tudom, milyen nemzethez tartoztak, besodródtam velük, aztán mentem, amerre jólesett, nem is értettem, hol marad a szokásos szovjet éberség, de nem hiányzott. Egyetlen objektum fogott meg: Nagy Péter sírja. Egy sarokban állt a márványszarkofág, nem középen, nem hangsúlyosan elhelyezve, egy szál virág volt a tetején, a környezet homályos volt, szóval semmi különös. És mégis.

      

Az utolsó szombaton délután indult a repülő hazafelé, ki akarván használni még azt a fél napot, gondoltam, kirándulok még egyet. Kinéztem a térképen a Jelagin-szigetet, semmit sem tudtam róla addig, de láttam, hogy busszal viszonylag könnyen megközelíthető, hát elindultam. Ez egy hosszúra nyúlt, Margitsziget formájú képződmény a Néva két ága között, nyugati csücske pedig a Finn-öbölre nyílik. Gyalogosan egy hídon lehet rámenni és az ember egy vadregényes, néhol szépen rendbentartott, máshol kicsit elvadult ligetben találja magát, kertek, tavak, kisebb-nagyobb kastélyok, klasszikus stílusú épületek körül vezetnek a sétautak. Amolyan "kultúrparknak" használták akkoriban, amint később itthon utánanéztem, némely épületben előadásokat, koncerteket rendeztek. Amikor ott jártam, november volt, hideg, fagyos idő, a pocsolyák jegesek voltak, de egy-két helyen még kertészek végezték az elmaradt őszi rendezgetős munkákat. Nyugat felé sétáltam, egyik útról a másikra tértem át, hogy minél több területet lássak, még úgy tél elején is nagyon megnyugtató, kellemes kikapcsolódás volt abban a környezetben. Ahogy közeledett a sziget nyugati vége, baloldalt egy parti sétányon haladtam, a töltés oldalában horgászok ültek. Kiértem a sziget csúcsára, ahol két oroszlánszobor áll szemben egymással, mögöttük pedig ott a tenger.

   

Végül egy olyan látnivaló, amit turistáknak is mutogatnak, de ez volt a kedvenc hidam a sok száz közül, az Anyicskov-híd a Nyevszkijen. 1840-50 körül épült, a két végén kétszer két lovasszobor áll, mind a négy különböző. Itt van a híd távolról, egy a szobrok közül és egy kis részlet a híd korlátjából:




  

Tovább az oroszlános oldalra